Talajvíz(kereszt) 2.

Amíg mindannyian be vagyunk havazva -- bár jelenleg, sajnos nem a rengeteg építőipari munka miatt --, hanem szó szerint, érdemes gondolnunk arra, hogy mi lesz azzal a vízmennyiséggel, mely a talajba kerülve megemeli a vízszintet és a gyengébb anyagú, illetve kivitelezésű ágyazatokat lesüllyeszti, vízáramlás esetén az ipari padlót alámossa.

Ennek következménye azután a betontáblák kisebb-nagyobb billegése, a fugák letöredezése, később maguknak a betontábláknak is az összerepedezése. Jelen hírlevélben nem azt járom körül, amikor maga az ágyazat már a kivitelezéskor nem volt megfelelő (erről már volt szó: http://iparipadlo.blogspot.hu/2012/11/mi-van-padlo-alatt-1.html), hanem fókuszáljunk arra, hogy a tervezéskor milyen kockázati tényezőket érdemes figyelembe venni a talajvíz --ágyazat – műtárgy viszonylatában.

Az építendő csarnok pozicionálása talán az első szempontok egyike, amely persze a padlólemez rétegrendjét meghatározza. Abban az esetben, ha a csarnok sík területre épül és nagyjából azonos a talajösszetétel, a rétegződés, valamint nincsenek állékonysági problémák, akkor a klasszikus és jól bevált rétegrend alkalmazása (tömörített altalaj + zúzottkőágyazat) szinte mindig megfelelő, még akkor is, ha a talajvízszint megemelkedik, de nem éri el a padlólemez alsó síkját. Abban az esetben azonban, amikor hegyoldalba, vagy kedvezőtlen, egyenlőtlen talajviszonyok mellett építkezünk és számolnunk kell a talajvízáramlás lehetőségével, akkor a helyzet már komolyabb. Fűszerezi a problémát, ha a csarnokunk egy része bevágásba, a másik része pedig feltöltésre kerül. A tervezéskori sok-sok szempont mellett, szükséges tehát, hogy az ipari padló miatt akár az épület elhelyezésével is csökkentsük a kockázatot, de ha a többi szempont miatt mégis olyan helyre kerül a csarnok, ahol a fenti problémák reális veszélyt jelenthetnek, akkor külön kell velük foglalkozni.

Konkrét példa, hogy három (A, B és C), egymás mellett megépült, egyenként több, mint tízezer négyzetméteres csarnok padlójából kettő kifogástalan (A és B), viszont a harmadik (C) szinte használhatatlanná vált az intenzív targoncaforgalomra. A csarnokok egymástól néhány száz méterre épültek egy lankás domboldalon, csak bevágásba (a padló semelyik része nem került feltöltésre). A talajmechanikai szakvélemény jelezte, hogy talajvíz-, rétegvíz-áramlásra lehet számítani, ezért a tervező szivárgórendszer kiépítését tervezte be (a csarnokok pilléreinek alapjait a rétegvíz alá vitték, tehát maga a csarnokszerkezet meg volt védve ettől a hatástól). A szivárgórendszer úgy lett megtervezve, hogy az a hegyoldal felől érkező talajvizet már a csarnokok előtt több tíz méterrel övszerűen elvezesse, tehát az áramló rétegvíz egyáltalán ne kerülhessen kapcsolatba az ipari padló ágyazatával. Az A és B, máig is hibátlan padlójú csarnoknál meg is építették ezt az elég drága övrendszert, sőt az A csarnok betonpadlóját alsó-felső betonacélhálós, „bombabiztos” vasbeton alaplemezként építették, vágott fugák nélkül, a B csarnok padlója pedig acélszálerősítéses, vágott fugás volt. Az állatorvosi lóként megmaradó C csarnoknál viszont, „költségtakarékosság” miatt a kivitelező javaslatára, a beruházó beleegyezésével eltekintettek a szivárgó övrendszertől és a szivárgórendszert csak közvetlenül a csarnok körül és alatt építették ki. A C csarnok ágyazata kétszer vastagabb daráltbetonból és zúzottkőből készült, hogy ez a vastagabb ágyazati réteg a talajvíz eltávozását a padló alól nagyobb hatékonysággal biztosítsa. Az ipari padló vastagsága, acélszálerősítése a B csarnokéval egyezett meg és ugyanígy vágott fugás volt. Az eredmény itt azonban katasztrofális lett a 2010-es év nagy esőzései után.

A logisztikai központban úgy jönnek, mennek a targoncák, mint egy országúton (percenként 8-10 különböző nagyságú targonca kb. 10 km/órás sebességgel, kétirányban), néhány hónap alatt teljesen tönkrementek a fugaszélek, amit hiába javítottak szinte folyamatosan, mert a betontáblák billegése miatt minden javítás csak ideig-óráig (néhány hétig) tartott. A megoldás ebben az esetben óriási költséget jelentene, egyrészt mégiscsak meg kell szüntetni az ágyazat kimosásának lehetőségét övrendszerrel, ezután pedig a teljes padlófelújítást el kellene végezni. Külön probléma marad, hogy mit lehet kezdeni az ágyazat üregeivel, mert gyanítható, hogy az injektálás során az anyag akár el is tűnhet az alsó rétegekben a talaj gyengesége és átázottsága miatt. A beruházó ugyan hozzájárult a tervmódosításhoz, mégis elhárítja magáról a felelősséget, mert az építési szerződésben a kivitelező vállalta a felelősséget az alternatív megoldásokért. A javítási költségek azonban valóban több százmilliós nagyságrendűek lennének, de még nincsen meg az igazi, jó megoldás.

Erre az esetre is igaz tehát, hogy a nem kellő mértékben átgondolt költségcsökkentés, megfejelve egy nem várt, azonban mégis előfordulható (azaz nem „vis major”) eseménnyel, sokkal többe kerül. Ez nemcsak a kivitelező problémája, mert a beruházó is sokat veszít, ha pl. a csarnok bérlője a nem megfelelő kihasználhatóság miatt reklamál, visszaveszi a bérleti díjat, vagy egyszerűen odébb áll.